Értem én...

Értem én, hogy rend,
s hogy szárnyat bont, ha rálelek,
s tovaröppen egy rőfnyivel,
épphogy el nem érem nyújtott kézzel.
Nézem, még csak négy sor,
ennyit tudok róla, s ez is mi?
Rím sincs, s címét se tudom,
az sem bíztos, vers lesz belőle,
nem mon-do-ga-tom ma-gam-ban a szó-ta-go-kat
sem, mint általában máskor, mikor úgy van,
mint ahogy most épp nincs.

Napsugarak térdkalácsa...

Tavasz vagy, napsugarak térdkalácsa,
fénynek tükrökből visszaverődő mása.
Árok mentén négylevelű lóhere,
versemben a fordulat, a szócsere.

Cipőnek sarka, biciklin az ülés,
emelkedőn a nekilendülés.
Mint kutya, ki csak macskát ugat,
csukott ajtók közt is kereszthuzat.


Vajban a kés, kenyérben az élesztő,
rémálmokból a csendes ébesztő.
Múltban a jelen, újban a régi,
sólyomnak röpte, földön az égi.

Félhatutánkétperccel

Itt-ott karcsú hajnal lóg a fákon,
fény szűrődik át a túlórákon.
Mint vad, kit eltalált a sörét,
aléltal fekszik a kifestett sötét.

Ébresztőt fúj dudája a busznak,
utcalámpák sorra elalusznak.
Vekker visít torkaszakadtából,
kiveszi részét aktívan a mából.

Hol szemét a redőny le nem zárja,
megtelik fénnyel szobák retinája.
Elragad tömérdek röpke álmot,
így szed a pirkadat tőlem, tőled vámot.