Egyedül

Telik a hold bús szürkéje,
s magányomnak szelencéje.
Hiányodból, nézd, mit varrtam:
hamuszínű ruha rajtam.
Alkalomhoz illő, pedáns,
talán-talán túl elegáns.
Szabásáról még csak annyit,
szűkre méreteztem csöppnyit.
Sóhajom volt szövőszékem,
percek alatt lettem készen.
Fonalam az volt bőséges,
egy ruhatárra elégséges.
Gombokat is gyűjtögettem,
öleléseidből csentem.
Zsebből sincsen hiány rajta,
nem vagyok én az a fajta,
hogy még ezt is elfelejtsem-
az emlékeket hova rejtsem?
Címkéjére rányomtatom,
könnyeimbe áztathatom
ha meggyötörné a viselés,
s türelmem már nagyon kevés.
Kivasalja majd a hangod,
szavaiddal összehajtod.
Legyen mindig tiszta, ápolt,
nem mint aki bűnt lapátolt.
Legyen mindig készenlétben
szívemnek sötét széfjében.
Ha rámtörne a hiány bárhol,
előkapom a vállfáról.
Sovány vigasz, szűk szürkeség,
de megoldás, hol nagy a szükség.