Télítélő

Odakint fagy szorongatja a meleg torkát,
mondogatja magában, izzad a fene mától!
s elűzi az őszt a csupasz búzatáblákról.
A tél idén sem váltott magatartásformát.

Ahol tegnap még porzott az út, ma hóban ázik,
Bakancsom talpán sárnak nemes elegye készül,
s kezem kesztyűm híján égszinűre kékül...
Jó székely csak érzékeli, hidegtől nem fázik!

Pukkadjon a polgár, ha nem volt meg elég neki,
s intézzen sebtében tél ellen fegyvertartást,
ruhatárba magasnyakút, karba vedőoltást.
Hogyan lehet, most őszintén, a telet szeretni?

Ébresztő...

Hóval festett hangulatkép
nyújtózik a reggel vásznán,
ébresztőd zord orvvadászképp
álmodból csen zsákmányt vállán.

Mosolyod tán mélyen alszik,
nem hat hajnal hangja rája,
s mozdulatlanul piroslik
ajkaidnak függőágya.

De ha mégis ébren van már
tiszta szívből azt kívánom,
egész nap e kis mosoly bár
könyököljön ki a szádon.

Idő eladó!

Időt tartok,eladásra,
fordítsa, ki tudja másra.
Jelentkezz, van bőségesen,
kicsontolom az életem.

Pikáns ízű, volt már pácban,
égett olykor forró lázban.
De lényeg, amit felkinálok,
eztán mind te dominálod.

Hogy mi az ötlet csiholója?
Unalmam volt pártfogója.
Úgy véltem, így fölösleges,
céljaim közt egy, mi nemes.

Kiegyezünk majd az árban,
vagy leisszuk az első bárban.
Nem oly drága, meg ne ijedj,
fuvardíjat sem kell fizess.

Ha a léted csak rohanás,
estbe nyúló cipőkoptatás,
toldd ki napod egy lépéssel,
vágj belőlem ki egy késsel!

Szomjazom a valót, veled...

Az égi sarló fejét szegte a Napnak,
monoton színjáték, de hatása drámai.
Naponta győzelmet csak egyszer arathat,
s így szállhat millióknak szemére álmai.

Millióknak álom, mi valóság énnekem,
veled egy perc több, mint megannyi édes látkép,
mely agyamat becsapja magányos éjeken.
Olyankor ostromolnak e víziók kiváltképp.

Mintha galambok közé morzsát hint hiányod,
úgy tunnek fel egyszerre lényem légterében,
s kapirgálnak máris elmémbe mélyen árkot,
hogy kapkodjak utánuk az ébredés hevében.

Talán sokra vágynék, hogy szomjazom a valót,
hogy nem foltja hiányodnak a sok ábránd?
De akkor sem engedem útjára a hajót,
testem partján horgonyozik ölelésem árván.

Szépről, szépen...

A szépség csak egy szó, de ha rád nézek
akkor nyeri el valódi értelmét,
tökéletesen forrnak össze a részek,
csodállak téged, mint napnak a felkeltét.

De ajkaim csak alig-alig mozdulnak,
nem jönnek könnyen szavak a számra,
míg gondolataim utat nem fúrnak,
s szórom rád a bókjaim százszámra.

Elbűvölő, csinos, eláll lélegzetem,
gyönyörűséged párját csak a tükör rejti,
vonzó vagy, festői, ahogy én szeretem,
ki téged megpillant, sohasem felejti.

Egyedül

Telik a hold bús szürkéje,
s magányomnak szelencéje.
Hiányodból, nézd, mit varrtam:
hamuszínű ruha rajtam.
Alkalomhoz illő, pedáns,
talán-talán túl elegáns.
Szabásáról még csak annyit,
szűkre méreteztem csöppnyit.
Sóhajom volt szövőszékem,
percek alatt lettem készen.
Fonalam az volt bőséges,
egy ruhatárra elégséges.
Gombokat is gyűjtögettem,
öleléseidből csentem.
Zsebből sincsen hiány rajta,
nem vagyok én az a fajta,
hogy még ezt is elfelejtsem-
az emlékeket hova rejtsem?
Címkéjére rányomtatom,
könnyeimbe áztathatom
ha meggyötörné a viselés,
s türelmem már nagyon kevés.
Kivasalja majd a hangod,
szavaiddal összehajtod.
Legyen mindig tiszta, ápolt,
nem mint aki bűnt lapátolt.
Legyen mindig készenlétben
szívemnek sötét széfjében.
Ha rámtörne a hiány bárhol,
előkapom a vállfáról.
Sovány vigasz, szűk szürkeség,
de megoldás, hol nagy a szükség.

Nem hagyom...

Darabokra tépne, de nem hagyom,
vérben ázva feküdnék a havon,
ha hiányod marná belém fogát.

Érzem, mindjárt összemorzsol marka,
csak az ajtóhoz szorított sarka
nem engedi ellepni a szobát.

Erőm fogytán, türelmemből sok nincs,
de iszonyú erős ez a bilincs,
mi hozzád köt, s szívedhez láncol.

Nincs már sok, de akkor mi a kevés?
Mondd, hogy nem több, mint pár nap éhezés,
s utána újra velem játsszol.

Mondd, hogy édes még az álom velem,
s te is szeretnéd, hogy így legyen,
hogy karom legyen fejednek párna.

Mondd, hogy szeretnél ölembe hullni,
engednéd ajkamnak csókot koldulni,
hisz bolond, ki akkor rád nem várna.