Egyszemélyes magány

Hiányod köntösét öltöm magamra,
bársonyba bélelt egyszemélyes magány,
talán most nincs is szükség a szavakra,
bárcsak marna csókot ajkaimra a vágy.

Nyugtalan lelkem, félt és féltékeny,
helyem nem lelem, ha nem vagy itt velem,
bárhová elmennék, csak mutasd a térképen,
szárazföldet gyalog, az óceánt úszva szelem.

Levelednek betűi néhol elmosódnak,
tán a te szemeid is utolérte a zápor,
s ereszei alatt a makacs tintafoltnak
összebújik könnyeiddel iszonyú magányom.

Lesöpörtem az égről az összes csillagot,
tenyeremben tartom az éjszaka gyöngyeit,
s szívedbe szórom a milliárdnyi magot,
száritsa fel fénye a bánatod könnyeit.

...egy egész napon át

Szemeidből szikrákat szór a vágy,
fogaid közt ajkaim húsa remeg,
körmöd alatt véresre karmolt hátam tág
sebeivel az izzadság kevereg.

Nyelvem hegyén borsózik nyakad bőre,
összeborzolt hajadba markol kezem,
s míg a napnak nem szól ébresztője,
hangos nyögéseidbe folytom lélegzetem.

De ha vágytól üldözve ér utol a hajnal,
s felszítja testünk lankadó parazsát,
egymásnak esünk eszement robajjal,
reggeltől estig, egy egész napon át.

Szeretnék...

Szeretnék száguldani könnyed vitorlákkal,
álmokból megépített hajóm vízre dobtam,
s  kiváncsiságom robbant izzó vasszilánkkal
száraz puskaport, mit a startvonalra szórtam.

Szeretnék hegyet látni, lombhű fenyőfákkal,
büszke bércek tetejéről esőt szórni alá,
vagy kilyukasztani a felhőket egy ággal,
ha markomból a táj szomját nem oltaná.

Sétálni patak mellett,forrását keresve,
gombákkal megtömni mind az összes zsebem,
szarvasagancsba botolva hősként elesve
újuljon ki térdemen gyermekkori sebem.

Áfonyát majszolva mázolni kékre fogam,
málnabokrok közé keveredni egy csapásra,
mogyorónak héját törni meg , de hogyan?
Majd szamócát szemelgetni számba jóllakásra.

S ha hallatszik már az estnek csendes lépte,
fa tetején egy kuckót bélelni ki lombbal,
fejem alá párna egy kő laposabb része,
álmaimnak kívánni sem lehetne ennél jobbat.