Tekinteted árnyékában pihennék meg este
Csókjaidnak forrására szomjazik a testem.
Képzeletemnek te lettél végtelen hazája,
Vágyaimnak gyűrt lepedős pihe-puha ágya.
Néha, talán öntudatlan, nyújtom kezem feléd,
Pedig tudom, lehetetlen, hogy az hozzád elér.
S mialatt a szemhéjam egy pillantásra rebben,
Szép mosolyod villan elém,gyönyörködöm benne.
Ha kinyitom az ablakot,megérint a langy szél
Mint a kecses érintesed, mi arcomon árad szét.
Csillaghullás elbűvölő, de minek most az nékem
Szemeidnek gyöngyházfényét szívesebben nézem.
Bőröd, mint rózsaszirmok, illatozva bársonyos,
Akárhányszor simogatlak, állapotom mámoros.
Hajad, akár vízesés, mi hegyről zúdul végtelen
S vállaidon egy pillanatra elidőzik lélegzetem.
Hangulatom borús egén neveteséd oszlat felhőt
Olyannyira megnyerő, nem lelem az illő jelzőt.
Talán túlzás minden szavam, kérdezhetnéd: miért?
De részemről a néma csend, mi válaszommal felér.
