A csend a fejemben nyüzsögni kezdett...

A csend a fejemben nyüzsögni kezdett,
minden gondolatot egyszerre ébresztett.
Eszembe jutott, mi mindent tudok rólad,
s édeskevés mindaz mit leírhatnék szóval.

Ha azt mondom legszebb, csak rád gondolok,
két szemednél szebben semmi sem ragyog,
vonzónak talállak, mint még soha senkit,
talán az eszem sem járt máson soha ennyit.


Rájottem, az idő akkor áll meg nékem,
hogyha ajkamon csüngsz, vadvirágos réten...
Csókodnál sincs semmi, mi édesebb e világon,
a nap minden percében ajkaid kívánom.

Teremttettél...

Frissen köszörülte vésőjét az Isten,
mielőtt szépségednek formát teremtett,
mondhatni remekmű, melyben hiba nincsen,
Téged megalkotni volt igazán nemes tett.

S amikor testedbe a lelket lehellte
tüdejéből a tavaszi rét üdesége áradt,
ami jó csak létezik, mindet megkereste,
talán ezegyszer még Ő is elfáradt.

Azt hittem...

Azt hittem a tekintetem varásztükör néked,
melyben legszebbnek látod magad e vídéken.
De becsapott a szememberepült józanlelkű lódarázs,
s azt hitted, az orrod hegyén ízléstelen pattanás.

Nem maradok életfogytig mosolyodnak rabja,
a csíkos-ruhás szívdobbanás nyakát elharapta
érzelmeink kételyektől szuvas szemfoga,
Hogy lehetnék e világjárvány öngyógyító orvosa.

Igy jár, ki tó vizén a holdsugárból kortyol,
érzésektől megfertőzve néhány napig szortyol.
De kiiszom én, ki fenékig, legyen akár óceán,
meglelem a kincsesládát, benne legszebb trófeám.