Estébe fulladva...

Koromsötét éjszakában horkolnak a fák,
hajnal bökdösi mensokára mindnek törzsét,
s ideje lenne gyűjteni egy kis rőzsét,
lángra lobbantani elmémnek parazsát.

Utcalámpák halovány fényét szüri unottan
ujjnyi portól piszkos ablakomnak függönye,
s aligha titkolható személyem fura közönye,
ha az ébredéssel estébe fulladásig jutottam.

Négy fal között a csend az úr rég
s fejet hajtok a néma félhomálynak,
hol lustaságom kegyetlen netovábbja
egy egész napos igyekezetet dúl szét.

Télre várva

Aranyozott falevelek közt illan a szél,
s keblére öleli a kék ég a felhőket.
A hőmérőben a higany fohászkodva reméli
lesz még alkalma nyújtózni vakmerőket.

De az ősz kivetette hálóját a tájra,
tavasz óta a falevelek csak ettől féltek,
s tapasztalt, vén lombfosztó módjára
béleli ki hófehér paplanját a télnek.

Gödrökben dideregnek a pocsolyák, orrom
hegye a legmesszibb távol, mit a ködben látok,
s testem-lekem érzi, ahogy zajlanak monoton
zajjal az ősz végi hangulatromboló szertartások.