Egyedül

Telik a hold bús szürkéje,
s magányomnak szelencéje.
Hiányodból, nézd, mit varrtam:
hamuszínű ruha rajtam.
Alkalomhoz illő, pedáns,
talán-talán túl elegáns.
Szabásáról még csak annyit,
szűkre méreteztem csöppnyit.
Sóhajom volt szövőszékem,
percek alatt lettem készen.
Fonalam az volt bőséges,
egy ruhatárra elégséges.
Gombokat is gyűjtögettem,
öleléseidből csentem.
Zsebből sincsen hiány rajta,
nem vagyok én az a fajta,
hogy még ezt is elfelejtsem-
az emlékeket hova rejtsem?
Címkéjére rányomtatom,
könnyeimbe áztathatom
ha meggyötörné a viselés,
s türelmem már nagyon kevés.
Kivasalja majd a hangod,
szavaiddal összehajtod.
Legyen mindig tiszta, ápolt,
nem mint aki bűnt lapátolt.
Legyen mindig készenlétben
szívemnek sötét széfjében.
Ha rámtörne a hiány bárhol,
előkapom a vállfáról.
Sovány vigasz, szűk szürkeség,
de megoldás, hol nagy a szükség.

Nem hagyom...

Darabokra tépne, de nem hagyom,
vérben ázva feküdnék a havon,
ha hiányod marná belém fogát.

Érzem, mindjárt összemorzsol marka,
csak az ajtóhoz szorított sarka
nem engedi ellepni a szobát.

Erőm fogytán, türelmemből sok nincs,
de iszonyú erős ez a bilincs,
mi hozzád köt, s szívedhez láncol.

Nincs már sok, de akkor mi a kevés?
Mondd, hogy nem több, mint pár nap éhezés,
s utána újra velem játsszol.

Mondd, hogy édes még az álom velem,
s te is szeretnéd, hogy így legyen,
hogy karom legyen fejednek párna.

Mondd, hogy szeretnél ölembe hullni,
engednéd ajkamnak csókot koldulni,
hisz bolond, ki akkor rád nem várna.

Versidőgép

Mint forrásából előtűnő patak,
oly nemes kegyednek világra jötte,
elmémbe, mely eddig kopár sivatag,
gyönyörűsége az életet öntötte.

Tündöklése, mint a csiszolt gyémántnak
szeme ragyogása holdfényes éjszaka,
karcsúsága, akár szára a nádnak,
mozdulataival a kecsesség bajnoka.

Pillantása hullám tajtékzó tengeren,
kibomló haja villámlást imitáló,
foglalnék mást is rímbe,de röstellem,
világért sem olyat, mi csak irritáló.

Illata virágba bomló gyümölcskertek,
ruházata angyaloknak szárnytollai.
Remélem, érdeklődő szempárra leltek
dícsérő szavaimnak támpontjai.

De bókjaimnak hada mit sem érne,
ha viszonzásul kezét nem nyújtaná,
egy pillanatra alábbhagyó szemérme
szívem szenét újra lángra gyújtaná.

Eget festek

Eget festek,szenvedélyt az égre,
szívem mélyére mártom ecsetem.
E vérvörös boltozat alatt végre
fejed alá helyezhetem a kezem.

Ecsetem a hajadnak puha szála,
mit ölelésed felejtett rajtam,
ajkad színe,mivel most a skála
választékából festeni akartam.

Plafon a vászon, hol művem készül,
kezeim hiányod ereje mozgatja,
s a keret, mi köze képem feszül
szemhélyam széleinek négy partja.

Mit legjobban szeretnél...

Minden lépted elé rózsaszírmot szórnék
öleljen körül egy egész kertnek illata,
füledbe mindig legszebb hangon szólnék,
hogy szívedig hatoljon ajkaim szózata.

Langyos nyári szellővel karolnálak körül,
így símogatnám testednek gyönyörű íveit,
felhoznám a legszebb kagylókat mind közül,
s nyakadba helyezném egy füzérbe gyöngyeit.

Jéghideg forrásvízzel oltanám a szomjad,
ha hőségtől patakzana rólad a verejték,
varázsgömbbe nézném, sose kelljen mondjad
mi az, mit mindig is legjobban szeretnél.

Nem tudom, de...

Nem tudom mi ez, de te teszed velem,
a levegőt is csak kapkodva veszem,
s hiába is keresném most az eszem,
talán a szívem mélyén ha meglelem.

Nem tudom hogy van ez, de már nagyon rég,
nem volt, hogy érezzem, ily közel az ég,
de veled egyetlenegy pillanat is elég,
hogy rájöjjek végre, mi is a különbség.

Nem tudom miért van ez, de rád gondolok,
miközben a kávémból nagyokat kortyolok,
de rád gondolok mindig, rólad is álmodok,
s félek így is kevés, mi időt rád áldozok.

Talán hazudnék...

Talán hazudnék, ha azt mondom nincs nálad szebb,
de ha megbocsájtsz, én örömmel hiszem ezt el,
szemeimmel nézlek, de a szívemmel látlak,
nem találok olyant, mihez hasonlíthatnálak.

Arcodról csakis a Nap, mi juthat eszembe,
az összes csillag fénye összegyült szemedbe,
mosolyodban ott lapul reménye a csóknak,
illatod is mindenképp alanya egy bóknak.

Gyöngéd kis kezeiddel ahogyan átkarolsz,
bőröm alatt egész a szívemig hatolsz,
minden egyes szótól, mi elhagyja a szádat,
életrekel bennem, mi réges-rég elszáradt.

Nem tudom, mennyire titok ez most számodra,
éjszaka figyellek, vigyázok minden álmodra,
figyelem hogy alszol, s ahogyan lélegzel,
el sem hiszed mekkora öröm, hogy létezel.

Egyszemélyes magány

Hiányod köntösét öltöm magamra,
bársonyba bélelt egyszemélyes magány,
talán most nincs is szükség a szavakra,
bárcsak marna csókot ajkaimra a vágy.

Nyugtalan lelkem, félt és féltékeny,
helyem nem lelem, ha nem vagy itt velem,
bárhová elmennék, csak mutasd a térképen,
szárazföldet gyalog, az óceánt úszva szelem.

Levelednek betűi néhol elmosódnak,
tán a te szemeid is utolérte a zápor,
s ereszei alatt a makacs tintafoltnak
összebújik könnyeiddel iszonyú magányom.

Lesöpörtem az égről az összes csillagot,
tenyeremben tartom az éjszaka gyöngyeit,
s szívedbe szórom a milliárdnyi magot,
száritsa fel fénye a bánatod könnyeit.

...egy egész napon át

Szemeidből szikrákat szór a vágy,
fogaid közt ajkaim húsa remeg,
körmöd alatt véresre karmolt hátam tág
sebeivel az izzadság kevereg.

Nyelvem hegyén borsózik nyakad bőre,
összeborzolt hajadba markol kezem,
s míg a napnak nem szól ébresztője,
hangos nyögéseidbe folytom lélegzetem.

De ha vágytól üldözve ér utol a hajnal,
s felszítja testünk lankadó parazsát,
egymásnak esünk eszement robajjal,
reggeltől estig, egy egész napon át.

Szeretnék...

Szeretnék száguldani könnyed vitorlákkal,
álmokból megépített hajóm vízre dobtam,
s  kiváncsiságom robbant izzó vasszilánkkal
száraz puskaport, mit a startvonalra szórtam.

Szeretnék hegyet látni, lombhű fenyőfákkal,
büszke bércek tetejéről esőt szórni alá,
vagy kilyukasztani a felhőket egy ággal,
ha markomból a táj szomját nem oltaná.

Sétálni patak mellett,forrását keresve,
gombákkal megtömni mind az összes zsebem,
szarvasagancsba botolva hősként elesve
újuljon ki térdemen gyermekkori sebem.

Áfonyát majszolva mázolni kékre fogam,
málnabokrok közé keveredni egy csapásra,
mogyorónak héját törni meg , de hogyan?
Majd szamócát szemelgetni számba jóllakásra.

S ha hallatszik már az estnek csendes lépte,
fa tetején egy kuckót bélelni ki lombbal,
fejem alá párna egy kő laposabb része,
álmaimnak kívánni sem lehetne ennél jobbat.

Estébe fulladva...

Koromsötét éjszakában horkolnak a fák,
hajnal bökdösi mensokára mindnek törzsét,
s ideje lenne gyűjteni egy kis rőzsét,
lángra lobbantani elmémnek parazsát.

Utcalámpák halovány fényét szüri unottan
ujjnyi portól piszkos ablakomnak függönye,
s aligha titkolható személyem fura közönye,
ha az ébredéssel estébe fulladásig jutottam.

Négy fal között a csend az úr rég
s fejet hajtok a néma félhomálynak,
hol lustaságom kegyetlen netovábbja
egy egész napos igyekezetet dúl szét.

Télre várva

Aranyozott falevelek közt illan a szél,
s keblére öleli a kék ég a felhőket.
A hőmérőben a higany fohászkodva reméli
lesz még alkalma nyújtózni vakmerőket.

De az ősz kivetette hálóját a tájra,
tavasz óta a falevelek csak ettől féltek,
s tapasztalt, vén lombfosztó módjára
béleli ki hófehér paplanját a télnek.

Gödrökben dideregnek a pocsolyák, orrom
hegye a legmesszibb távol, mit a ködben látok,
s testem-lekem érzi, ahogy zajlanak monoton
zajjal az ősz végi hangulatromboló szertartások.

Lennék...

Lennék tükör, mi szépséged ejti rabul,
vágyaimtól forró fürdővized este,
vagy akár a rúzs, mely ajkaidon lapul,
s árnyékod, mely mindig mögötted áll lesben.

Lennék álmaidnak elvarázsolt földje,
kedvenc regényednek minden egyes sora,
szemeidnek smaragdként megcsillanó zöldje,
mámoros állapotod fejedbe szállt bora.

Lennék medál,  kecses nyakadnak éke,
bőrödre permetezett parfümöd illata,
számodra a mindenség egy kis töredéke,
poharam szélén ujjaid lenyomata...

Pentru cea mai frumoasa fata din Guduc :-)

 ...elso probalkozas hazank szep nyelven :-)

Buzele tale delicate si pline,
ma inspira in fiecare minut,
si caut cu disperare cheia la tine
dar stiu ca nu e usor de obtinut.

A csend a fejemben nyüzsögni kezdett...

A csend a fejemben nyüzsögni kezdett,
minden gondolatot egyszerre ébresztett.
Eszembe jutott, mi mindent tudok rólad,
s édeskevés mindaz mit leírhatnék szóval.

Ha azt mondom legszebb, csak rád gondolok,
két szemednél szebben semmi sem ragyog,
vonzónak talállak, mint még soha senkit,
talán az eszem sem járt máson soha ennyit.


Rájottem, az idő akkor áll meg nékem,
hogyha ajkamon csüngsz, vadvirágos réten...
Csókodnál sincs semmi, mi édesebb e világon,
a nap minden percében ajkaid kívánom.

Teremttettél...

Frissen köszörülte vésőjét az Isten,
mielőtt szépségednek formát teremtett,
mondhatni remekmű, melyben hiba nincsen,
Téged megalkotni volt igazán nemes tett.

S amikor testedbe a lelket lehellte
tüdejéből a tavaszi rét üdesége áradt,
ami jó csak létezik, mindet megkereste,
talán ezegyszer még Ő is elfáradt.

Azt hittem...

Azt hittem a tekintetem varásztükör néked,
melyben legszebbnek látod magad e vídéken.
De becsapott a szememberepült józanlelkű lódarázs,
s azt hitted, az orrod hegyén ízléstelen pattanás.

Nem maradok életfogytig mosolyodnak rabja,
a csíkos-ruhás szívdobbanás nyakát elharapta
érzelmeink kételyektől szuvas szemfoga,
Hogy lehetnék e világjárvány öngyógyító orvosa.

Igy jár, ki tó vizén a holdsugárból kortyol,
érzésektől megfertőzve néhány napig szortyol.
De kiiszom én, ki fenékig, legyen akár óceán,
meglelem a kincsesládát, benne legszebb trófeám.

Variáció krónikus lustaságra...(vagy hülyeségre)

porcukros ködben árnyékot nyalogatok,
nyáltól nyúló nyamvadt nyalókája a létnek...
de ha kisüt a nap, az eltévedt légyzümmögés
nyomdokaiba lépek, nyolchengeres hintaszékkel,
s szalonnazsírban pancsoló boldogságként a
földkerekség összes szalvétájába törlöm a kezem,
ha sikerül végre a sörösüveg-hegyeken túlra
katapultálni az eszem...

Vágyinduló

Mintha szárnyát szegték volna a szélnek,
dús lombkoronák csak suttogva beszélnek,
s zsákutcába tévedt a patak fürge medre,
nem várt izgalom ez langyos nyári estre.

Vágyból font koszorúmon kibomlott a csomó,
simogatom arcod, mint hegedű húrját a vonó.
Dagad a vitorla, röpít a vágynak hátszele,
Nyelvednek vad hullámjait ajkaimmal átszelem.

S mint hajótörött, kit partra vetett az ár,
sodródtam édes kebledre,kecses nyakadon át
harmatos rózsaszirmaidnak kéjnektárja felé,
káprázatos a tested, nincs, mi vele felér.

Homlokomon ábrándozó izzadság gyöngyözik,
szépen hangzik mind, csak éppen te nem vagy itt.
Mondhatnám, hogy üres sóvárgás az egész,
de majd nem csak gondolatban leszek veled merész.

Híd, álmaidba

Mint ég alja, mely nyárzáport követ,
Akként vöröslik arcodnak pírja,
S szád vonalának érzéki gravírja
Édes csókod mellé pajkos köret.

Éjszakára álmaidra rakok fészket,
Ingatag gondolathídon sétálok fejedbe,
S markolom hiányod szorosan kezembe.
Szárnyra kel, ha hagyom, ébredésre késztet.